A karácsonyi időszakban van valami egészen különleges kettősség. Egyfelől tele van várakozással, melegséggel, fényekkel, illatokkal, meghitt pillanatok ígéretével. Másfelől pedig ez az az időszak, amikor a legmélyebb belső mintáink a felszínre törhetnek. Ahogy hazatérünk, ahogy visszalépünk a családi rendszerbe, sokszor azt érezzük: mintha valaki megnyomna bennünk egy régi gombot, és pillanatok alatt olyan érzések jelennek meg, amelyeknek talán még a gyökereit sem látjuk tisztán.
Valójában ez egy teljesen természetes lelki folyamat.
A karácsony az év legintimebb időszaka — és ahol intimitás van, ott gyakran megjelennek a sebezhetőségek is.
A régi mintáink, gyermekkori szerepeink, elvárások, hallgatólagos szabályok…
mind-mind újraéledhetnek. Sokszor anélkül, hogy bármelyik családtagunk mondana vagy tenne bármit. Egyszerűen csak a rendszer hat ránk. Az idegrendszerünk felismer valamit… és máris reagál.
És ezt nagyon kevesen tanuljuk meg kezelni.
Pedig az egyik legmélyebb önismereti felismerés épp ez:
amikor valami feszül bennünk, az nem feltétlenül a jelenről szól.
Sokszor a múlt szól belőlünk, miközben mi próbáljuk a jelent élni.
Ebben a kettősségben pedig könnyű elveszíteni magunkat. Könnyű újra gyereknek érezni magunkat — még akkor is, ha az életünk minden más területén már felnőttként, erőben, stabilitásban jelenünk meg.
Ez teljesen rendben van. És nem kell szégyellni.
A kérdés az: mit tehetünk ilyenkor magunkért?
Én az utóbbi években megtanultam, hogy a karácsony nem feltétlenül arról szól, hogy minden tökéletes legyen. Sokkal inkább arról, hogy tudok-e magamnak olyan kis szigetnyi pillanatokat teremteni, ahol vissza tudok kapcsolódni önmagamhoz.
Az egyik legfontosabb ilyen eszközöm egy nagyon egyszerű rituálé.
Meggyújtok egy gyertyát.
És nem is akárhogy.
Nem csak dekorációként, nem csak “hogy jó illat legyen”, hanem mint egy belső horgonyt.
Mint egy átmenetet a külvilág ritmusából a saját lelkem ritmusába.
Leülni a láng mellé, egy mély levegőt venni, érezni, ahogy a test lelassul —
ez egy olyan miniszertartás, ami képes átbillenteni egy egész nap hangulatát.
A tűz fényének van egy ősi, ösztönszintű hatása ránk.
A gyertya illata pedig sokszor úgy működik, mint egy belső ajtó:
finoman kinyílik valami, amit egész évben alig érintünk meg.
Számomra a Melt My Mood illatgyertyája nem csak egy tárgy:
egy térnyitás.
Egy meghívás arra, hogy kapcsolódjak magamhoz.
Hogy közelebb kerüljek ahhoz, aki valóban vagyok.
Hogy engedjem oldódni mindazt, amit egész évben cipelek.
Különösen az ünnepek alatt.
A gyertya meleg fénye és különleges illata olyan, mintha a testnek és a léleknek azt suttogná:
„Itt biztonságban vagy. Most megpihenhetsz.”
És amikor ez megtörténik, valahogy a családi dinamika is átalakul.
Mert ha én nyugodtabb vagyok, ha én összerendezettebb vagyok belül, akkor másképp reagálok. Másképp hallok. Másképp kapcsolódom.
Nem a mások megváltoztatása hozza az ünnep békéjét —
hanem az, amikor én magamhoz visszatérek.
Ezért érzem annyira fontosnak, hogy a karácsonyt ne csak kívülről dekoráljuk, hanem belülről is.
Egyetlen apró rituálé, mint egy Melt My Mood illatgyertya meggyújtása, képes közelebb vinni:
- a jelenhez
- a szeretteinkhez
- a testünk jelzéseihez a lelkünk csendjéhez
- és ahhoz a minőséghez, amit békének nevezünk
A karácsony lehet zajos, mozgalmas, érzelmileg intenzív.
De lehet csendes, puha és megtartó is — ha teremtünk neki teret.
Szeretettel, Eszter
